BME Vegyészmérnöki és Biomérnöki Kar

Dr. Oláh  Károly

(1924 – 2021)

            Váratlanul elhunyt tanszékünk korelnöke, Karcsi bácsi. Váratlanul, mert bár élete kilencvenhetedik évében járt, betegségei kézben tartottak és nem súlyosak voltak, szelleme szerint pedig talán a legfiatalabb volt közöttünk: még a halála előtti napokon is rendületlen intenzitással dolgozott kutatási témáján. Többen – nála tíz-harminc évvel fiatalabbak – meg voltunk győződve arról, hogy mi fogunk hamarább elmenni. Sőt, volt, aki kijelentette, hogy száz évesen még Karcsi bácsi újítja majd meg a tanszéket. Ez is mutatja, hogy – a vele szerzett tapasztalatok alapján – milyen nagy volt a bizalom vitalitása, lényeglátó képessége és munkabírása iránt.

            Egyénisége alakulására a református papi atyai házban való nevelkedés, a debreceni egyetem – ott kezdte, de a Műegyetemen fejezte be felsőfokú tanulmányait – szabad szelleme, a Műegyetem igényessége és a Schay Géza akadémikus melletti tanársegédeskedés gyakorolták a legnagyobb befolyást.

            Kutatói munkásságát – már sok évtizeddel annak meghirdetése előtt is – a Műegyetem jelmondata : az elmélet és a gyakorlat harmóniája jellemezte. A kommunista korszak műszerhiánya idején egymás után fejlesztette ki kiváló berendezéseit: lángionizációs detektor (még ma is a legjobbak egyike), hidrogén-generátor, lineáris hővezetési detektor, membránpermeációs mintaátadó, CH-mérő, permeaméter, szorptométer, lángfotometriás detektor; többségüket kis sorozatokban a tanszék gyártotta, de volt köztük ipari gyártású is. Ráadásul – részben ezek felhasználásával, részben ezektől függetlenül – igen sok hallgatói laboratóriumi mérést is alkotott, jó részük még ma is használatban. Nem csoda, hogy karunkon sokan csak afféle aranykezű konstruktőrként tartották számon.

            Pedig már az ötvenes években is foglalkozott elméleti problémákkal, jelentősen javítva a kromatográfiás csúcsok alakját illetve az üvegelektródák alkáli-hibáját értelmező modelleken. Kandidátusi disszertációjában is a reakciókinetika és az onsageri irreverzibilis termodinamika konzisztenciájának megteremtésére tett kísérletet. Ennek lehetetlenségét belátva alkotta meg élete fő művét, egy új termodinamika stúdiumot, a termokinetikát, mellyel nem csak a reakciókinetikával, hanem például az Einstein indukált emissziót leíró kinetikai modelljével való konzisztencia is elérhetővé vált. Szomorú, hogy ezek az eredmények nem váltottak ki (még) akkora érdeklődést a tudományos közvéleményből, mint amekkorát megérdemeltek volna.

            És ez az elmélyült gondolkodású kutató és alkotó egyben szenvedélyes oktató is volt. Nem csak előadni imádott, de általában magyarázni, akár csak egyetlen embernek is, boldogan oldva meg (legkésőbb másnapra) annak netán fölvetett problémáit. Mivel szellemi fölényét – bár tisztában volt vele – egyetlen gesztussal sem éreztette senkivel, az elsőéves hallgatótól az akadémikusig sokan jöttek hozzá szakmai tanácsért, és senki sem távozott tőle üres kézzel. Azt is bölcs derűvel vette tudomásul, ha a megsegített azután még köszönetnyilvánításra sem méltatta, csakúgy, mint az előléptetéseknél és fizetésemeléseknél őt érő mellőzéseket. Tudta, hogy – Szabó Dezső találó szavaival – „ azzal, hogy önmagának született, elérte a legnagyobb emberi ambíciót”.

            A halotti harang persze most is értünk, túlélőkért szól: a volt tanítványok, munkatársak, kollégák szellemi életéből kidőlt egy nagy tartóoszlop. Mégsem mi vagyunk a legsajnálatraméltóbbak, hanem azok, akik nem ismerték őt, így nem részesülhettek az Oláh Károly-élményben.

Bódiss János

gyászjelentés